Fázok. De miért? Hisz testem hosszú ruhával van fedve. Selyem paplant érzek kezeim alatt. Meg simogatnám, de nem mozog a kezem. Szemhéjam nem engedelmeskedik az agyam parancsára. Megvakultam volna?
Hirtelen megrázkódik az ágy, amin fekszem. Mintha süllyednék. Hol vagyok? Egy puffanás és két ember szitkozódik. Leesett a fekhelyem. Nem éreztem belőle semmit. Mi történik?
Szipogó hangokat hallok. Egy ismerős hang szólal meg, mondandója szívből szól. Egyszer kétszer megakad a szó a torkán és meg kell köszörülnie azt. Sírva fakad, de folytatja a szöveget. Anya.
Gyors mozdulattal kelek fel és már látok is. Temetésen vagyunk. Ki halt meg? Kérdezősködni kezdek, de senki ne figyel rám. Észre se vesznek. A koporsóban egy lány fekszik. Arcát eltakarja szépen fésült haja, kezei összekulcsolva hasán és egy gyönyörű fekete csipkés ruhát visel. Megfordulok és testvéreimet kezdem keresni. Mikor megpillantom őket, csak akkor döbbenek rá. Engem temetnek. Ez hogy lehetséges?
Villám csapásként ér a sok emlék. Az szőke ciklonról, az estéről, a sürgősségiről és anyám arca mikor közlik vele, hogy elvesztette legkisebb lányát.
Én nem akarom ezt. Otthon akarok lenni a családommal és beszélgetni.
Anyára emelem a tekintetem és látom a szemében, szíve majd megszakad a fájdalomtól. Mögötte apát is megtalálom. Ő is könnyezik. Sose láttam még őt sírni. Átérzem a fájdalmat, bár szívem már nem életképes, de még is fáj. Gyomrom összehúzódik és térdre rogyok. Elfolyik pár könnycseppem, majd zuhogni kezd, mint a Niagara.
Lehunyom szemem, és reménykedem, hogy ez csak egy álom.
